|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Harrach Gábor 1999. november 3.A Magyar Kisebbség /Kolozsvár/ nemzetpolitikai szemle legutóbbi száma a kettős állampolgárság kérdéskörével foglalkozik. Az 1999/1. számban Tamás Sándor vitaindítójára Benyhe István (Kettős állampolgárság a Kárpát-medencében?), Borbély Imre (Pro vagy kontra. A magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése minden magyarra), Csapó I. József (Szabadon választott nemzeti önazonosság, önként vállalt kettős állampolgárság), Harrach Gábor (Különleges státus és nemzetgyarapodás. Demográfiai tendenciák és anyaországi szerep), Pataki Gábor Zsolt (Közép-európaiság és többes állampolgárság) és Varga Attila (Néhány észrevétel a kettős állampolgárság vitájához ) írt válaszokat közli a lap a Fórum rovatban, kiegészítve az európai integráció, a schengeni egyezmény és a határon túli magyarság kérdéskörét taglaló tanulmányokkal, dokumentumokkal. Az Archívum rovatban Vincze Gábor Állampolgárság és kisebbségpolitika Romániában a II. világháborút követő években című írása olvasható. /Magyar Kisebbség ? Nemzetpolitikai Szemle. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 3./2000. február 26.A New York-i Romanian Library és a Miaimi Beach-ben működő The Romanian Historical Studies tonnaszám küldi szét a céljaikat szolgáló könyveket és propagandaanyagot az amerikai egyetemeknek, közkönyvtáraknak, politikusoknak. Számításaink szerint több mint háromezer amerikai könyvtárat, valamint politikusok százait látták el áltudományos, magyarellenes művek tucatjaival s milliónyi brosúrával" - nyilatkozta Magyaródy Szabolcs amerikai magyar személyiség. Harrach Gábor hozzátette, hogy nekünk viszont nincs szükségünk történelmi mítoszokra, hamisított statisztikákra, csak az igazságot kellene a világ elé tárni. /Harrach Gábor: Nemzetpropaganda: csak az igazságot kellene a világ elé tárni. = Krónika (Kolozsvár), febr. 26./2000. július 1.Román polgármester győzedelmeskedett Marosvásárhelyen, az utolsó, magyarok által vezetett nagyvárosban. Felvetődik az RMDSZ felelőssége, állapította meg Harrach Gábor elemzésében. Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke a vásárhelyi kudarcról azt nyilatkozta, hogy a szavazás egyfajta népszámlálásnak tekinthető, ahol a magyarság nem politikai, hanem demográfiai vereséget szenvedett. Harrach Gábor nem ért egyet ezzel az érveléssel, a demográfiai vereségről szóló kijelentések veszélyesek, felelőtlenek. Markó ezzel a kudarcért felelős RMDSZ-vezetés felelősségét akarja elhárítani. Harrach hangsúlyozta: "az RMDSZ tíz év alatt képtelen volt felismerni a román politikai élet bizánci sajátosságait - például azt, hogy Romániában a csalások úgy hozzátartoznak a választásokhoz, mint kabáthoz a gomb, amit mutat a Fodor Imre győzelméhez hivatalosan hiányzó 179, és lecsalt 2500 szavazat -, s nem tanult meg védekezni ellenük. Az RMDSZ felelőssége, hogy az elmúlt évtizedben nem jött rá: ebben a reménytelenül balkáni országban az egyetlen megoldás, ha azt a Nyugatot, amely - Bill Clinton szavaival élve - Románia kisebbségpolitikáját modellértékűnek tartja, szembesíti a valósággal: ha tájékoztatja a törvénytelenségekről, a jogsértésekről." A választási csalásokat komolyan veszik. "De ki tartott nemzetközi sajtótájékoztatót, amikor egyértelművé váltak Marosvásárhelyen az első forduló csalásai?" - tette fel a kérdést Harrach Gábor. Néhány fiatal budapesti értelmiségi nemzetközi szervezetekhez fordult, kérve, küldjenek megfigyelőket a választásra. A megfigyelők kérték, hogy telefonon egyeztessenek az RMDSZ helyi vezetőivel a részletekről. Az RMDSZ illetései azonban nem reagáltak erre. /Harrach Gábor: A vásárhelyi kudarcról. = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./2001. február 3.A kisebbségek beolvasztásában vagy kiűzetésében érdekelt szomszédos hatalmak a mai napig állandó lépéselőnyben vannak az anyaországgal és a kisebbségi magyar szervezetekkel szemben, állapította meg Harrach Gábor. Nem csoda, hogy magyar településstratégiáról is csak négy hónapja, Marosvásárhely magyar polgármesterének választási veresége óta kezdtek beszélni, miközben a román, jugoszláv s az (akkor még) csehszlovák hatalom már nyolc évtizede hozzálátott a magyar többségű városok kulturális és etnikai arculatának átalakításához, román, szlovák és szerb városokká formálva például az addig tipikusan magyar Kolozsvárt, Kassát és Újvidéket. "Nincs településstratégiánk" - vallotta be tíz évvel az RMDSZ megalakulása után, elnökségének nyolcadik évében Markó Béla, természetesen bármiféle személyi konzekvencia levonása nélkül. A megmaradás érdekében az általános érvényű követelések - teljes körű anyanyelvű oktatás, kétnyelvűség, decentralizáció stb. - mellett városonként és régiónként különböző, lokális stratégiákat is meg kell fogalmazni. Az utódállamokban egyre inkább azé lesz az igazi hatalom, aki a gazdasági, kulturális és szellemi élet központjaiban, a nagyvárosokban szerez pozíciókat. Harrach emlékeztetett: Erdélyben az impériumváltás előtt nem létezett egyetlen román többségű nagyváros sem, mivel a románság nagy része falvakban, kistelepüléseken élt. Erdély lakosságának ekkor ötvennégy százaléka volt román, harminchárom százaléka magyar, és hat százaléka német. Az utódállamok gyors ütemben növelni kezdték saját népességük arányát az addig magyarok és németek által lakott városokban. Ez azonban nem járt együtt a klasszikus városi civilizációs értékek elsajátításával az újonnan telepítettek részéről. Ellenkezőleg: a gyakran elmaradott vidékekről érkezett, az urbanizált életformától idegen normákat meghonosító tömegek az őslakossággal szembeni idegengyűlölet, a legprimitívebb nacionalizmus bázisává váltak. Noha a betelepítésekben, kiűzetésekben, sőt a városok történelmének utólagos kisajátításában (vagyis meghamisításában) az utódállamok mindegyike jeleskedett, a nagyvárosok magyartalanításának legkövetkezetesebb példáját Románia mutatta be. A Ceausescu-féle nemzeti kommunizmus az addig kivétel nélkül magyar vagy német városokat mind külsejükben, mind szellemiségüket tekintve a balkáni nívóra süllyesztette. A diktátor bukása ugyan lehetetlenné tette a nagy lakótelepépítések, a tömeges betelepítések folytatását, ám a felszínre törő, a nagyvárosi magyarság mindennapjait megkeserítő nacionalizmus, a katonai és rendőri állomány ma is tartó növelése a székely megyékben, valamint a leplezetten folyó, alapítványi vagy egyházi háttérrel fedezett, de az állam által vagy jóváhagyásával irányított akciók - mint például a Cserehát-ügy néven elhíresült, a mai napig terebélyesedő betelepítési botrány Székelyudvarhelyen - azt mutatják, hogy a román térhódítás kiteljesítése az erdélyi városokban egyik első számú stratégiai célkitűzése a mindenkori bukaresti hatalomnak, így a jelenleginek is - állapíthatta meg találóan Harrach Gábor. - Pomogáts Béla Erdélyi magyar városok című munkájában pontokba szedte az elrománosítás jól kidolgozott menetrendjét. Ennek eredményeként az egykor nyolcvanöt százalékban magyarlakta Kolozsvárt ma már csak húsz százalékban, a valamikor színmagyar Nagyváradot pedig csupán harminc százalékban lakják magyarok - s amelynek ismeretében az RMDSZ-nek a mai napig "nincs településstratégiája". A román államnak már nyolcvan éve van. /Harrach Gábor: Az utolsó végvár. = Krónika (Kolozsvár), febr. 3./2005. február 26.A magyarság fogyásáról írt Harrach Gábor: „A legutóbbi – 2001-ben, illetve 2002-ben végzett – népszámlálások szerint Romániában 1 millió 434 ezer, Szlovákiában 520 ezer, Szerbia-Montenegróban 290 ezer, Ukrajnában pedig 157 ezer magyar él. A többi szomszédos országban kisebb létszámú közösségek találhatók: Horvátországban 17 ezer, Szlovéniában hatezer, Ausztriában pedig – beleértve a Bécsben és távolabb élő diaszpórát is – 40 ezer magyart (köztük 26 ezer külföldi állampolgárt) regisztráltak. A népszámlálási eredmények nemcsak a közvéleményt, hanem a demográfusokat is megdöbbentették, ugyanis a fogyatkozás – főleg Erdélyben és a Felvidéken – a vártnál jóval nagyobb méreteket öltött. A magyarság egyetlen évtized leforgása alatt Romániában több mint 190 ezer fővel, vagyis közel 12 százalékkal, Szlovákiában 47 ezerrel (8 százalék), Szerbiában 51 ezerrel (15 százalék), Ukrajnában hétezerrel (4 százalék), Horvátországban ötezerrel (23 százalék), Szlovéniában pedig kétezerrel (27 százalék) csökkent. Az elszakított nemzetrészek vesztesége tehát egy évtized alatt több mint 300 ezerre tehető, és ebben még nincsenek benne a rendszerváltozás körüli kivándorlási hullámok adatai. Ráadásul a nominális csökkenés – nyolcvanéves tendencia részeként – további arányvesztést eredményezett a többségi lakossághoz képest. (Az 1910-es magyar népszámlálás és a legutóbbi összeírások közötti időszakban a Romániához csatolt területeken 32 százalékról 20-ra, a Felvidéken 30-ról 10-re, a Vajdaságban 28-ról 14-re, Kárpátalján pedig 31-ről 12 százalékra csökkent a magyarság aránya.)” /Harrach Gábor: Teljes népfogyatkozás. = Magyar Nemzet, febr. 26./2010. szeptember 8.No comment„Az ő romanizálásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban.” Néhány nappal ezelőtt, egy este levelem érkezett az interneten. Korábban egyik, a Népszabadságban is megjelent, a kölcsönös (szimmetrikus) kétnyelvűségről szóló írásomhoz Harrach Gábor történész is hozzászólt. A vitára Till Johann, aki ma már egyidejűleg a németországi Wending és a magyarországi Ófalu lakója, félig német, félig magyar nyelven írt magánlevélben reagált. Írásának magyar nyelvű része a romániai magyar olvasó érdeklődésére is számot tarthat. Ide másolom. „Sehr geehrter Herr Bíró! (...) Nagyon sok találó megállapítása mellett egy pontban nem értek egyet Önnel. »Magyarországon nem folyt a szomszédos államokban gyakorolthoz mérhető erőszakos beolvasztás« – írja Ön. Talán elég, ha az erőszakos névmagyarosítási pressziókra mutatok a múlt század elejétől kezdődően egészen a második világháború végéig. Nekünk ófalui sváb iskolásoknak még az 1950-es években is könyörtelen és számunkra érthetetlen büntetés járt, ha anyanyelvünkön beszéltünk az iskolában egymással. Még a szünetben az iskolaudvaron is meg volt tiltva és a hazamenő úton is. Ha elkaptak a tanítók vagy elárult valaki, több százszor le kellett másnapra írnunk a következő mondatot: »Az iskolában magyarul kell beszélni!« Ismétlés esetén mindig százzal nőtt a penzum. Ez az »önkéntes« asszimiláció »erőszakmentes« magyar változata. Ha időnként a szomszéd (1945 után ránk telepített) magyarrá vált falvakban jártunk és a magyarok meghallották, hogy németül beszélünk, »Magyar kenyeret esztek, beszéljetek magyarul!« hangzott gyakorta az imperatívusz. Kollektív kiszolgáltatottak voltunk. Így némultunk el mi, megmaradt németek, svábok sorban Magyarországon, megtagadva (...) anyanyelvünket, később még legszívesebben származásunkat is. Vajon miért nem beszéltem a Tolna megyei sváb Mucsiból származó Müller Imre osztálytársammal, akivel négy évig Pannonhalmán kollégiumban is együtt laktam, négy év alatt egyetlen német szót sem? Mert melyik gyermek akarna a stigmatizáltak, a kicsúfoltak, a megalázottak körébe tartozni? Aki közülünk élni és fejlődni akart, aki »feljebb« törekedett, annak »...nem maradt más menedékül, mint az önkéntes asszimiláció, menekülés a többségi létbe«, írja nagyon jó elemzéssel Bíró úr. Így volt. Pontosan így. Mivel mi egy hegyvidékes, rosszul elérhető faluban laktunk, ahova magyar földigénylők 1945 után nem jöttek, minket nem űztek ki, maradhattunk, és egyike lehettünk azon kevés német falunak, melyben az ott lakó németeknek nem kellett helyet csinálniuk magyar honfitársaiknak. Ezért falumban anyanyelvünk használata is sokáig homogén maradt. De ma már szülőfalumban is csak a hatvan év fölöttiek beszélnek németül. Nyilvánosan ők sem. A magyarországi németek sorsa e vonatkozásban is nagyon hasonlít a moldvai csángókéhoz. Az ő romanizálásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban. Ma ilyen praxis persze alig található hazánkban. Ma, mikor eltűntünk, mindent szabad. Ma lassan sikk németnek lenni (ha nincs éppen árpádsávos jobbik a környéken). Hosszú ez a Geschichte és a végén nincs happy end. (...) Azért írtam Önnek Bíró úr, mert láttam, hogy Ön nem »benti magyar« és mint ilyen reméltem, más a rálátása a nemzetiségi és történelmi kérdésekre. Ami az elmúlt húsz év alatt hazánkban elszomorít, hogy a liberálisabb légkör ellenére, nem lehet otthon e kérdésekben senkivel vitába kezdeni. Számtalan kísérletem tapasztalata gyanánt állapíthatom meg: reménytelen. Nincs értelme. A belátás betonszilárd képtelenségébe ütközik az ember, úgy a képzett, mint az egyszerű embereknél. Ez szomorít és elkeserít, mert egyre inkább leszűkíti magyar baráti körömet. Talán megért? Tisztelettel üdvözlöm: Dr. Till Johann U. i.: Keresztnevünk anyanyelvi (német) változatát 1890-1990-ig nem használhattuk hazánkban hivatalosan, anyakönyvileg sem. Ma igen, de nem kéri már senki. »A jó német az, aki magyar«, ironizált mindig egy nem régen meghalt honfitársam.” Eddig a levél magyarul íródott részlete. No comment. Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
